A lázadást leverték. A Viadalok szörnyűbbek lettek. Vajon Gabriellának van esélye nyerni? Egy kis Éhezők viadalával nyitnám meg a blogomat, remélem tetszeni fog azoknak, akik majd olvassák, és a véleményetekre is kíváncsi vagyok.

Minden akkor kezdődött, amikor a körzetek fellázadtak. A lázadást hamar leverték, és a tizenharmadik körzetet, ahonnan az egész indult, a földdel tették egyenlővé. Azonban a többi körzet sem menekülhetett a Kapitólium haragja elől. Azért, hogy megfélemlítsék őket, és ezzel megakadályozzák a további lázongásokat, megrendezték az első Éhezők Viadalát. Azóta már kilencven év telt el, de a Kapitólium diktatúrája még most sem ért véget. Embereknek kell meghalniuk, hogy a Kapitóliumban minden évben jót szórakozhassanak. Azon, hogy az arénában lévő emberek hogyan ölik meg egymást.

Egy ilyen világban nincs értelme élni, de miért élünk akkor mégis? Miért nem öljük meg magunkat? Ki tudja... Azt az egyet tudom, hogy én miért nem ölöm meg magam. Apámnak tettem egy ígéretet, mikor elhurcolták egy pár évvel ezelőtti viadalra, hogy bármi áron megvédem anyát, ha ő nem tér vissza élve. Azóta is védem anyát.

Mikor apa meghalt, anya teljesen összetört, nem evett, nem végezte el a munkáját, és ahogy teltek a hónapok, egyre soványabb lett. Nem bírtam nézni, ahogy anyám sanyargatja magát, azért erővel tuszkoltam bele az ételt, de mikor nem voltam otthon, állandóan hánytatta magát. Erre akkor jöttem rá, mikor egy napon hamarabb hazaértem. Kiabálni kezdtem vele, de ő úgy tett mintha nem is hallaná, amit mondok. Ekkor felpofoztam. Miután megtettem, azonnal megbántam a cselekedetemet, és bocsánatot akartam kérni, mire anya magához húzott és szorosan átölelt, miközben keservesen sírt. Nem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy kisírja magát. Azon a napon anyám álomba sírta magát, aminek örültem, mert már hónapok óta nem tudott nyugodtan aludni. Boldog voltam, hogy kicsit kiléphet a valóságból, de tudtam, hogy mikor felébred, megint ebben az átkozott világban találja majd magát, és ezt bárhogy is akarom, nem tudom megakadályozni. Könnyek szöktek a szemembe, de letöröltem őket. Erősnek kell maradnom, mert ha én is megtörök, nem lesz, aki meg tudná védeni anyát.

A viadalok egyre brutálisabbak lettek az évek során, de a legnagyobb változások a hetvennegyedik viadal után történtek. Abban az évben az én körzetem, a tizenkettedik nyerte meg a viadalt, de ezzel valami olyan dolog kezdődött el, amire senki sem számított. Abban az évben Katniss Everdeen és Peeta Mellark vettek részt a viadalon. A szüleim azt mondták róluk, hogy egy cselnek köszönhetően mindketten megnyerték a viadalt, de a kis közjátékuk miatt a körzetek újabb megpróbáltatások elé néztek. A viadal után a körzetek többsége fellázadt, a Kapitólium pedig megtámadta őket. Emberek milliói haltak meg, de végül mégis a Kapitólium került ki győztesként a háborúból. Egy év elteltével megrendezték a hetvenötödik viadalt, ami egyben a harmadik Nagy Mészárlás is volt, és egy olyan szabályt hoztak, hogy a tízéves gyerekektől kezdve, amíg csak járni képes, bárki részt vehet a viadalon. Arra a viadalra több tízévest is kihúztak, és mikor kegyetlenül legyilkolták őket, a körzetek nem mertek többé szembeszegülni a Kapitólium hatalmával, mert tudták, hogy képesek még ennél is borzasztóbb dolgot tenni.
A Kapitólium a Nagy Mészárlás után megváltoztatta az Éhezők Viadala szabályait. Tizenkét éves kortól kezdve bárkit kiválaszthattak a Viadalra, ezzel akarták megakadályozni az újabb lázongásokat. Azóta már húsz év telt el, és most egy újabb viadal következik, a kilencvenötödik. Nem félek, hogy kiválasztanak… De attól minden évben rettegek, hogy anyát választják ki, ugyanakkor tudom, hogy akkor önként jelentkeznék helyette. Nem hagyom, hogy bármi baja essen. Megvédem akár az életem árán is, ahogy azt apámnak ígértem.

- Gabriella! Gyere és készülődj, mindjárt indulnunk kell az ünnepségre - szólt anya.
- Megyek, megyek - válaszoltam.

Gyorsan felvettem azt a ruhát, amit minden évben viselek az aratás napján. Belenéztem a tükörbe és láttam, ahogy barna hajam a vállamra omlik. A ruha, mint mindig, ugyanolyan látványt nyújtott. Egy egyszerű piros tunika volt, de számomra ez volt a világ legszebb ruhája. Az anyukám varrta nekem két kezével, heteken át dolgozott rajta. Felvettem az asztalról a nyakláncomat, majd kinyitottam a rajta függő medált. Egy kép volt benne, én és apa voltunk rajta. Ez a kép mindig eszembe juttatja a boldog napokat, amiket apával és anyával töltöttem, és amit örökre  elvett tőlem a Kapitólium.  
Amikor anyával az ünnepség helyszínére értünk, körülnéztem, és ahogy mindig, most is ugyanaz a látvány fogadott. Egy nagy színpad, három székkel és két üveggömbbel, amiben a nevek voltak. Elbúcsúztam anyától, és a velem egykorúakhoz mentem. Beálltam a sorba, és vártam, hogy én következzek. Odanyújtottam egy idős nőnek az ujjam, aki azonnal megszúrta, majd ujjlenyomatot készített, és tovább engedett. Egyszer csak a színpadra fellépett a polgármester és a fia, és egy nálam nem sokkal idősebb lány, aki mosolyogva a mikrofonhoz sétált. Kapitóliumi ruhát viselt, és azonnal meggyűlöltem, mert láttam rajta, hogy lenéz minket.
 
- Köszöntök mindenkit az aratáson! - mondta mosolyogva. - Én Misel vagyok. Engem küldtek a gyönyörű Kapitóliumból, hogy elvigyem a két kiválasztottat a fővárosba. Remélem, hogy ezúttal egy nyertest viszek el. Ahogy tudják, a jópár évvel ezelőtt rendezett viadal nyertese Katniss Everdeen volt. Sajnos azóta nem ünnepelhetett ez a körzet újabb nyertest, de lehet, hogy idén ez másképp lesz – tekintett körül reménykedve.
-  Kezdjük is el a kiválasztást! Először is, mint minden évben, a hölgyeké az elsőbbség – mondta, miközben odalépett a jobb oldalán lévő gömbhöz, megkavarta a cetliket, és kihúzott egyet. Lassan visszatipegett a mikrofonhoz, majd kinyitotta a cetlit. 
- Gabriella Ramsay!
Először azt hittem, hogy rosszul hallottam a nevet, de miután valaki megbökött, tudatosult bennem, hogy én vagyok a kiválasztott. Kiléptem az oszlopomból, és határozottan elindultam a színpad felé. A tömegből hirtelen egy hangos sikítást hallottam, és amikor megfordultam, láttam, ahogy anyám felém fut. Az őrök megfogták, megpróbálták lenyugtatni. Nem gondolkoztam, azonnal odasiettem hozzá és megöleltem.

- Anya, kérlek, ne csináld ezt! Nem fogják megváltoztatni a kedvedért a döntésüket - mondtam, majd arcon pusziltam.
- De... Kérlek, ne hagyj el, nekem már csak te maradtál! - mondta zokogva.
- Ne félj, anya! Én soha, de soha nem hagylak el!- szorítottam magamhoz rémült édesanyámat.
Az őrök váratlanul megfogtak két oldalról, és elrángattak kétségbeesett anyámtól, majd a színpad felé kezdtek vonszolni. Idegesített, hogy úgy rángatnak, mint egy rongybabát. Lefejtettem magamról a kezeiket és gyors, határozott lépésekkel felmentem a színpadra.
- Tapsoljuk meg a kiválasztottat! - mondta Misel, miközben arcán azzal az émelyítő mosollyal tapsra emelte a kezét.

A tömegben azonban senki sem tapsolt. Váratlanul valaki felnyújtotta a kezét és megcsókolta a három ujját, majd felém mutatta. Ezt a gesztust utána egyre többen kezdték követni. Közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam. Úgy tudom, utoljára ezt a jelet Katnissnek mutatták. Soha nem hittem, hogy egyszer majd nekem fogják. Már meg akartam szólalni, hogy megköszönjem, amikor egyszer csak Misel megköszörülte a torkát, majd újra megszólalt:
-Nos, akkor folytassuk - mondta, majd odalépett a másik gömbhöz. 
Megint megkavarta a cetliket, majd kihúzott egyet közülük. 
- Adam Smith.
Szememmel keresni kezdtem őt, és meg is találtam. Barna hajú, igencsak magas fiú volt, kicsit idősebb lehetett nálam. Határozottan lépett fel a színpadra, majd odaállt Misel másik oldalára.

- Na, menjetek kicsit közelebb egymáshoz! – noszogatott Misel. Közelebb tolt Adamhez, és szembe fordított minket egymással.
- Most pedig fogjatok kezet! - mondta mosolyogva.
Adam felé nyújtottam a kezemet, amit el is fogadott, majd szorosan megfogta, és közelebb hajolt hozzám.
- Megöllek, és én nyerem meg a viadalt - súgta a fülembe, majd elengedte a kezem.

Misel közénk állt, megfogta mindkettőnk vállát, és beterelt minket a színpad mögött álló épületbe. Egy hosszú folyosón mentünk végig, majd megálltunk egy ajtó előtt.
- Rendben Gabi, te menj be ide, itt fogsz találkozni a rokonaiddal és a barátaiddal, hogy elbúcsúzzanak tőled – mondta, arcán mosollyal.
Bementem a kis szobába, ahol csak egy kanapé volt. Leültem rá és vártam. Egyszer csak kattant a zár, és belépett az ajtón anya. Azonnal felálltam, és szorosan megöleltem. Ő viszonozta az ölelést, és egyik kezével közben a fejemet simogatta.
- Jaj, kicsim! Kérlek, próbálj meg nyerni, nem akarlak téged is elveszíteni! - mondta anya, s közben éreztem, ahogy egy könnycsepp a fejemre hull.
- Megpróbálom, anya – ígértem, miközben én is sírni kezdtem.
- Szeretlek, kicsim!
- Én is - válaszoltam.

Anya után nem jött be senki más, így csak vártam, hogy végre értem jöjjön valaki, és elvigyen innen. Egy fél óra elteltével végül bejött egy katona, és az állomásra kísért. Egyszer csak ott találtam magam egy luxusvonat előtt, pedig korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy egyáltalán létezik ilyen szerkezet. Kívülről a vagonokat arany bevonattal látták el, míg maga a mozdony ezüstszínű volt. Már várakoztam egy ideje a vonat mellett, de senki sem jött. Aztán hirtelen hangzavarra lettem figyelmes. Arrafelé fordultam, és láttam, ahogy Adam nevetve jön Misel társaságában, aki igaz nem nevetett, de mosolygott. Odajöttek hozzám, majd Misel felém fordult.

- Jól van, Gabi, Adam, most felszállunk erre a gyönyörű és csodálatos szerkezetre, ami röpke két nap alatt a fővárosba repít minket – közölte, arcán még mindig azzal az idegesítő mosollyal.
Felszálltunk, és az étkezővagonba mentünk. Csodálatos volt a látvány. A padlót márvány borította, a falak gyönyörű hófehérek voltak, rajtuk lélegzetelállító freskókkal. Észrevettem, hogy a freskókon a tizenkettedik körzet nyertesei szerepelnek. Katniss mindig Peetával együtt volt rajtuk, de egy olyan kép sem volt, amin harcolt volna. 
- Igaz, milyen gyönyörűek együtt? – jegyezte meg Misel ábrándos hangon.
Én csak bólintottam egyet, majd tovább néztem a képeket.
- Maga találkozott már velük? - kérdeztem kíváncsian.
- Sajnos nem. De ma biztos, hogy fogunk velük találkozni, mivel ők lesznek a mentoraitok. 
 
Teljesen kiment a fejemből, hogy voltaképpen ők a mentoraink, de a hírtől jó kedvem lett. Végre találkozhatok a példaképemmel! 
- És mikor találkozhatok velük? Csak mert a nyitóünnepségen nem jelentek meg… - kérdeztem.
- Valami dolguk volt, ezért nem tudtak eljönni, de már tudtommal itt vannak a vonaton – tájékoztatott Misel. - De most inkább menj, és vegyél fel valami szép ruhát a vacsorához, ott már biztos, hogy megjelennek - mosolygott rám kedvesen.
- Rendben.

Futva tettem meg az utat a kabinomba, és mikor megérkeztem, majdnem elájultam a látványtól. Csodálatos volt a szoba, a falak aranyszínűek voltak, a padló pedig márványozott volt. Mikor megláttam a hatalmas ágyat, gondolkodás nélkül azonnal ráugrottam. Csak most vettem észre, milyen fáradt is vagyok.
Az ágyon heverészve biztos elaludhattam, mivel arra ébredtem, hogy Misel hangosan kopog, miközben a nevemet kiabálja. Odamentem az ajtóhoz, majd kinyitottam, Misel pedig arccal előre beesett a szobába. Mikor felkelt a földről, szemei csak úgy szikráztak. Már azt hittem, mindjárt itt robban fel, de helyette vett egy nagy levegőt, majd kifújta.

- Már fél órája az étkezőben kéne lenned! - förmedt rám.
- Sajnálom, elaludtam. 
- Hát jól van, de most már gyere!
- Rendben - mondtam, miközben elindultam kifelé a szobából.
- De ne ebben a ruhában! - kiáltott rám Misel. - Nem illő ilyen ruhában megjelenni egy vacsorán. Gyere, választok neked valami elegánsabbat.

Végül egy bársonykék estélyit választott nekem, majd megfogta a kezem, és az étkező felé kezdett húzni. A magas sarkú cipőben, amit rám adott, eleinte nehéz volt mozogni, de egy idő után már csak néha éreztem úgy, hogy fel fogok borulni. Az étkező ugyanolyan elegáns volt, mint a szobám. Az asztal felett egy gyönyörű csillár lógott, ami az egész vagont bevilágította. Végül aztán megláttam őt, Katnisst, a példaképemet. Nem gondolkodtam, azonnal hozzá szaladtam.

- Szia, én Gabi vagyok! - köszöntöttem, mire ő felém fordult, és egy pár másodperc múlva, kedvesen rám mosolygott.
- Helló, én pedig Katniss. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is! - vágtam rá azonnal. 

A vacsora további részében Katniss nem szólt egy szót sem, még csak ránk sem nézett. Az ételek nagyon finomak voltak, és kicsit túl sok is volt egyszerre, de az éhség átvette felettem az uralmat. Egymás után lapátoltam magamba a különböző finomságokat. Az étkezés végeztével, mikor már épp felálltunk volna az asztaltól Adammel, aki az egész vacsora alatt olyan rosszindulatúan nézett rám, hogy attól kirázott a hideg, Katniss végre újra megszólalt.

- Ne olyan sietősen! Meg szeretnék veletek valamit beszélni. Mivel Peeta most nem tudott velünk jönni, így én vagyok az egyetlen mentorotok, és már most el akarom mondani a szabályokat.
- Szabályok? - kérdezte hitetlenkedve Adam.
- Igen, van, de csak egy – mondta Katniss, miközben rosszallóan nézett Adamre. - Mindig megteszitek azt, amit mondok - parancsolt ránk.
- Rendben - mondtam. Tudtam, hogy Katniss csak jót akar nekünk, így megbíztam benne.
Adam akart valamit mondani, de végül magába fojtotta.
- Oké, akkor most már elmehettek. Holnap a reggeli után elkezdjük a kiképzést, amit még folytattok majd a Kapitóliumban, a kiképzőteremben - mondta, majd kiment az étkezőből. 

A szobámba visszasétálva azon gondolkodtam,  hogy Katniss vajon miért viselkedett velünk olyan hűvösen, de nem jöttem rá. Belépve a szobámba, azonnal a fürdőbe mentem. Fürdés után azonnal felvettem egy pizsamát, és bebújtam az ágyba. Nagyon puha volt és kényelmes, össze sem lehetett hasonlítani a saját ágyammal. Apával álmodtam, arról, hogy kivisz titokban a kerítésen kívülre, és elvisz sétálni, miközben különböző meséket mond nekem. De egyszer csak apa eltűnt mellőlem, és a fák ijesztővé váltak. Féltem, majd léptek zaját hallottam a hátam mögül. Azt hittem, apa az, de mikor hátrafordultam, Adam állt mögöttem.

El akartam rohanni, de a lábam nem mozdult. Adam közelebb jött, majd lehajolt hozzám… De ekkor már nem Adam nézett le rám, hanem Snow elnök. Vigyorogva arról beszélt, hogyan fogok majd meghalni. Befogtam a fülemet, de nem segített. Rettegni kezdtem, és becsuktam a szemeimet, mire egyszer csak abbamaradt a beszéd. Kinyitottam a szemeimet, és ekkor megláttam apa holttestét a földön. Odaszaladtam, és megpróbáltam felkelteni, de tudtam, hogy reménytelen. Sírva fakadtam, könnyeim pedig nem akartak elfogyni.

Egyszer csak az aratás napján találtam magam, a színpadon állva. Láttam, ahogy egy őr anya felé megy, majd elővesz valahonnan egy kést. Kiabálni akartam, de nem jött ki hang a számon. Oda akartam rohanni, de már megint nem mozdultak a lábaim. Az őr odalépett anyámhoz, majd elvágta a torkát. Némán sikítottam, sírtam. Nem tudtam megmenteni anyát, nem sikerült megvédenem. A színpadon egyszer csak Misel jelent meg, és felém fordult, arcán undorító mosolyával.
- Boldog Viadalt Gabi! És soha ne hagyjon el téged a remény! 

Sikítva riadtam fel, egész testemet izzadság borította. Nem mertem visszaaludni, így inkább felkeltem és zuhanyozni mentem. A zuhany után az órára pillantottam. Hajnali négy volt. Úgy döntöttem, megyek és szívok egy kis friss levegőt, miközben körülnézek a vonaton. A szobámból kilépve azonnal Katnissbe botlottam, aki aggódva nézett rám.
- Jól vagy, Gabi? – kérdezte. - Sikítást hallottam. 
- Igen, csak egy rémálmom volt.
- Értem. Gyere, adok neked valamit!
Én csak bólintottam, és követtem Katnisst.
Végigmentünk egy vagonon, majd  Katniss kinyitott egy ajtót. Bementem utána, és bezártam magam után az ajtót. Katniss a fiókjához lépett, kutatott valami után, s mikor megtalálta, kivette.
- Nyisd ki a tenyered, Gabi! – kérte.

Engedelmeskedtem, és kinyitottam. Katniss beleejtett valamit, majd rázárta az ujjaimat. 
- Most menj, de ne nézd meg addig, amíg vissza nem érsz a szobádba! - parancsolt rám.
Visszaballagtam a szobámba. 
- Vajon miért adott nekem bármit is Katniss, mikor úgy látszik, hogy nem kedvel engem? - kérdeztem magamtól.
Visszaérve a szobámba kinyitottam a kezem, és meglepődve láttam, hogy egy fecsegő poszátás kitűző van benne.

Megosztás a facebookon